SZEMÉLYES

Túllendülni egy félelmemen

Még mielőtt belevágnék a karácsonyias jellegű posztokba, engedjétek meg, hogy egy, a napokban megtörtént esetet megosszak veletek. Biztos vagyok benne, hogy az emberek java részének van valamilyen fóbiája, vagy szimpla félelme egyes dolgokkal kapcsolatban. Én sem mondhatom magam annyira szerencsésnek, hogy kijelenthessem, semmitől sem félek, ugyanis nekem több dolog is akad az életemben, ami félelmet kelt bennem, vagy netán pánikrohamot szülhet. Az egyik ilyen jellegű dologgal kapcsolatban azonban sikerült a félelmemen túllendülni és elébe menni, most ennek történetét olvashatjátok.

Már évek óta autóval közlekedem, és bár míg Pesten éltem sokszor előfordult, hogy a kocsi mellett a tömegközlekedési eszközöket továbbra is használatba vettem. Amióta kiköltöztünk Gödre azóta viszont az én szeretett kis autóm az egyetlen olyan jármű, amivel Budapestig közlekedem. Ha pedig annak éppen valamilyen problémája van, akkor Gabesz szokott bevinni, vagy a család valamely tagjának autóját szoktam arra az alkalomra kölcsönözni ha minderre van lehetőség, de megmondom őszintén ezzel nem igazán szoktam élni.
Ha pedig már Pesten vagyok, akkor általában a célállomásnál, vagy lehetőleg annak közelében leparkolok, viszont a BKK járatait ilyenkor általában szeretem kihagyni a szórásból. Lehet mondani, hogy mennyire prűd vagyok, de “sajnos” nem ez a tényező az, ami ennek a döntésnek a meghozatalában ilyenkor szerepet játszik, hiszen én is több évig közlekedtem BKV-val. Ráadásul nem kis távokat megtéve, ugyanis a XVII. kerületből, illetve annak is a széléről elég hosszú utakat kellett megtennem mind a gimnáziumig, a munkahelyemig, vagy éppen a kosár edzések helyszínéig. Ezek gyakran több átszállásos utazások voltak, amiket persze én egyáltalán nem bántam, hiszen tudtam, más lehetőségem úgysincs. Ugyanakkor voltak alkalmak, amikor már a rosszullét, vagy éppen a félelem övezte végig az utamat.

Alapjáraton van bennem a zsúfoltság iránt érzett pánik. Egyáltalán nem bírom a nagy embertömeget és az azzal járó kellemetlenségeket, feszélyezve és korlátok közt érzem ilyenkor magam, és bár szerencsés vagyok, mert ez komolyabb pánikrohamot ugyan nem okozott még bennem, de rendkívül feszengőssé, nyűgössé tudok válni ilyenkor. Nos, a budapesti tömegközlekedési eszközökön való utazás élményét azt hiszem senkinek nem kell bemutatnom. Számos alkalommal tud az ember belebotlani a sűrűn megtömött járművekbe, amely szituáció egy ilyen emberben, mint én, hamar feszültségérzetet kelthet, ami egy idő után -nálam legalábbis- képes félelemmel is párosulni. Ennek okaként régebben többször előfordult velem, hogy az úticélom előtt, akár csak egy megállóval is, de kényszerét éreztem a leszállásnak, és inkább vártam néhány további járatot, míg végül sikerült olyat kifognom amelyen kevesebben utaznak. Ráadásul nem tudom, hogy mostanában mi a helyzet e téren, de annó rengetegszer büdös és irtó koszos járműveket fogtam ki, mert vagy hontalanokkal vagy csurom részeg emberekkel volt tele. Bár ez tán még eltörpülni látszik a mostanában olyan sokat hallott csúnya-csúnya dolgok mellett, amelyek az egyes eszközökön megtörténnek. Így hát persze érthető, ha az ember nem feltétlen érzi magát biztonságban ebben a közegben.

Kép forrása: pexels.com

Ez alól egyébként a vonatok sem kivételek, tehát ott is sokszor találkozni olyan helyzettel, amikor annyian vannak, hogy már csak sok más társával együtt, állva tud utazni az ember – vagy épp nem szimpatikus alakokkal együtt utazik. Ennél a járműnél viszont nehézkesebb megoldani ezt a helyzetet, ugyanis itt nem csupán a megállók közti távolságok hosszabbak, hanem az egyes járatok közötti sűrűség is, hiszen itt örülhetünk ha minimum 30 percenként elhalad a célállomásig egy vonat. Innen Gödről egyébként a Nyugatiba érhetünk a MÁV járataival olyan 30-35 perc alatt, és nagyjából ilyen időközönként is váltják egymást a vonatok.
A hét elején több lezárással is szembesültünk, ami a városba történő autós menetidőt közel kétszeresére növelte. Viszont nekem lett volna bent a hétfői napon dolgom amit semmiképp sem szerettem volna lemondani, és mivel szerencsémre pont a Westendnél volt helyileg, úgy döntöttem nem futamodok meg, hanem felszállok arra a vonatra, és megteszem ezt a távot vele. Így történt, hogy negyed 12 tájt ott álltam a gödi vasútállomáson, kezemben a frissen megvásárolt retúr jegyekkel. Igyekeztem a peron legvégére tendálódni, ugyanis úgy képzeltem ahogy felszállok, a vonat hátuljában fogadnak majd a legkevesebben. Nagyon izgatott voltam, hiszen évek óta nem volt szerencsém vonatozni, pedig régebben gyakran utaztam be azzal a városba Rákoskertről, hiszen az onnan a Keletihez futott be. Sokkal jobban is szerettem, mint buszozni, éppen ezért gyakran oda-vissza azzal közlekedtem.

Meg kell mondjam, most is nagyon élveztem ezt az utat! Rég volt már benne részem, így valószínűleg az újbóli átélés hatása dolgozhatott bennem, illetve sosem volt még szerencsém ebből a helyzetből a városba tartó utat szemlélnem, így nagyon élveztem mind azt, hogy végre kicsit elmélyedhetek utazás közben a tájban és láthatok más szemszögből is olyan helyszíneket, ahova például futni vagy kutyát sétáltatni járunk, másrészt azt, hogy leküzdöttem egy félelmemet, és ez nagy büszkeséggel töltött el.
Az igazat megvallva most elég nagy szerencsém is volt, hiszen éppen a csúcsidőszak utánra kellett beérkeznem, így a vonaton alig voltak, ami őszintén szólva jó nagy megkönnyebbülést jelentett a számomra. De ugye még ott volt a visszafele út is, amivel kapcsolatban abszolút nem tudtam mire számítsak. Végül nem történt semmi extra hazafele, ugyanolyan békés nyugalommal telt az utam, mint befelé. Ráadásul a vonatról új, csodaszép helyeket is sikerült itt a közelben felfedeznem, ahova mindenképp szeretnék majd valamikor a kis családdal ellátogatni.

Megmondom őszintén foglalmam sincs, hogy egy esetleges csúcsidőszakot miképpen éltem volna meg a vonaton, mennyire dobogtatta volna meg a szívem, értsd nem a jobbik értelmében, de én már így is nagyon büszke vagyok magamra, hogy egyáltalán fel mertem adni az elvemet, miszerint semmi mással nem lehet a városba utazni, csak kocsival. Hiszen előre én sem tudhattam, hogy mi vár majd rám a vonaton, így azt hiszem kijelenthetem, hogy tényleg sikerült szembenéznem egy félelmemmel.


Kiemelt kép forrása: picjumbo.com

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.